BUBELÉNYI LACIRÓL

Kezdő műkereskedő voltam még – az élet teljesen más területéről érkeztem ide –, amikor az a szerencse ért 1997-ben, hogy egy barátom – a műkereskedő szakma nagyöregje – felhívott telefonon segítendő kezdődő pályafutásomat a képzőművészet területén: gyere velem barátom Ceglédre, bemutatok neked valakit, akit nagyra fogsz becsülni. Évekkel korábban egy csoportos tárlaton végigkísért, és kérdezte véleményemet, egyáltalán van-e itt igazi művész a
kiállítók között. Egyik festményre böktem rá: ő az, legalábbis szerintem.
– Hogy hívják?
– Bubelényi László. – Megjegyeztem már akkor ezt a nevet. Örültem, hogy pártfogóm megerősített véleményemben. Az igazság az, hogy mérnöki tanulmányaim egy részét az akkori Leningrádban (Szentpétervár) végeztem, és rengeteg időt töltöttem az Ermitázsban. Diákként ingyen járhattam be, Leonardo Madonnájával egy szobában lenni, egy-két lézengő
külföldi turistát leszámítva fantasztikus érzés volt. Éppen akkor olvastam a nagy misztikus orosz író Mereskovszkij Leonardo da Vinci életrajzi regényét, aki nagyon részletesen leírta, hogyan festett Leonardo, és mit kell festményein nézni. Leginkább a fény és árnyék közötti hihetetlenül finom átmeneteket, amit egyetlen tanítványa sem tudott utánacsinálni. El se hinnétek nekem, de Rodin szobrai helyhiány miatt akkor éppen egy folyósóra voltak kipakolva, és jártomban kézzel simogathattam a fantasztikusan kidolgozott, szinte élő márványt – ma letepernének érte a biztonsági őrök, akkor senkit sem érdekelt.

Mindezt azért mesélem el nektek, hogy érzékeltessem, a középkori japán tusfestőktől a XX. századi modern irányzatokig rengeteget láttam, hónapokon át egyebet sem tettem, mint szívtam magamba a képzőművészetet. Kialakult egyfajta ízlés, látásmód bennem: meg tudtam különböztetni a középszert (tehetségtelent… bocsi, aki találva érezné magát) a zsenitől.

Az Ermitázs kincstára egyáltalán nem érdekelt, egyszer néztem csupán meg, a rengeteg arany, ezüst, drágakő számomra csak anyag volt, amellyel dolgoztak az ötvösök. Utóbbiak művészi teljesítményét nagyra becsültem, de az arany, rubin, smaragd, borostyán értéke teljesen hidegen hagyott. A művészetet kerestem mindenben, az alkotást, nem az anyag árát. Az alkotás örök érték, de az anyag csak divat és emberi önzés, csupán ára van, de nem értéke.

No, de kanyarodjunk vissza 1997-re Ceglédre.

Nem akarom összehasonlítani a kárpátaljai magyar Bubelényi Lászlót a régi nagy mesterekkel, eszem ágában sincs – az teljesen más nagyságrend volt – és Laci is nagyon megharagudna érte. Az ő emberi értékei: az alázat és szerénység – kikérte magának, hogy művész úrnak szólítsam, hagyjam őt békén evvel a hülyeséggel „én csak festek, de nem vagyok festő”, jól megfért egyéb értékeivel – a vibráló és elhivatott alkotó egyéniségével -, aki már kora hajnalban festőállvány előtt ült, és átszellemült mosollyal az arcán boldogan festett, amikor az egész ország még békésen szundikált.

Üzentem neki, hogy megtisztelve érezném magam, ha már első találkozásunk alkalmával eladna nekem néhány festményt – „kapsz tőlem hármat” – mondta. Hááát…nem úgy indult az első találkozásunk, ahogyan képzeltem.
– Te meg ki vagy – kérdezte tőlem, pártfogómra tekintve.
– Tudod, ő az, az új galériás, ígértél neki három festményt.
– Nincs kép, miért, mára ígértem? – Kínosan éreztem magam, mit mondjak, igen mára.
– Na menjetek be a városba, igyatok egy kávét, de ne siessetek, aztán gyertek vissza.

Elmentünk. Biztos voltam benne, hogy tartoztunk az ördögnek egy úttal, de legalább megismertem a mestert. Elunván magunkat a kávézóban visszatértünk a műterembe. Hinni sem akartam a szememnek. Bubelényi László, mint egy karmester a pálcájával úgy dolgozott egy hosszúnyelű ecsettel. A festőállványon egy félig elkészült gyönyörű festmény.
– Úristen művész úr, ezt most festette nekem, amíg elvoltunk?
– Dehogy te…! A te három képed már ott lenn szárad a földön a falhoz támasztva. Ezt már a következő műkereskedőnek festem, telefonált Zalából, hogy úton van felém, adjak neki valamit.

Így ismertem meg őt, Kedves Olvasóim.

Erre szokták mondani, hogy no comment. Az állam leesett a csodálkozástól, el se akartam hinni: lehetséges-e ennyire gyorsan szédületesen jókat festeni? Ez a könnyed, közvetlen magatartás, a barátságos fogadtatás munka közben, az a hihetetlen energiafelhő, amely őt körüllengte, a boszorkányosan ügyes és gyors ecsetkezelés (és minden egyéb eszköz, amely a keze ügyébe került: festőkés, spakni, borotvapenge, amellyel egy agysebész mikronos pontosságával visszakapart egyes festékrétegeket) kivívta őszinte tiszteletemet. Élvezte, ha nézik alkotás közben (legritkább eset festőknél), még inspiráltuk is jelenlétünkkel. Bubelényi Laci teljesen levett a lábamról, egy életre a szívembe zártam. Mondanom sem kell, hogy a festményeit napok alatt megvették tőlem, – ez sem árt egy festő és műkereskedő barátságának.

Még egy vidám történet Bubelényi László hihetetlen alkotósebességéről.

1998-ban két hétre kibéreltem Budapest akkor legelegánsabb kiállítási helyszínét a Bank Center auláját a mester önálló kiállítására. Kitűnő és igényes közönség fordult meg ott akkoriban, az USA nagykövetsége, a Világbank, legjobb brókercégek, pénzintézetek és vendégeik, követségek, üzletemberek.

28 posztamens önálló megvilágítással, ízléses távolságra egymástól, a hatalmas aula üvegablakaiból körben befolyik a fény, minden szakmabeli ilyen helyszínről álmodik. Elegáns meghívókat készíttettem egy nyomdával; akkoriban még nem létezett internet, többszázat postáztam szét VIP közönségnek. A megnyitóra állófogadást intéztem catering céggel, zenés műsor, profi videóst béreltem, művészettörténész professzor mondott megnyitó beszédet. 

Mindez Bubelényi Lacira – rá nagyon jellemző módon – semmilyen hatást nem gyakorolt. Két hónappal korábban megkerestem őt evvel a lehetőséggel: persze, persze megfestem az anyagot, mikorra kell? Mondtam. Rendben, meglesz.

Elhittem neki….Hát nem lett meg. Úgy volt, hogy húsvét utáni csütörtökön lesz a megnyitó. Előző héten kérdezem őt, mikor visszük az anyagot keretezőhöz, mert kifutunk az időből. Döbbenten kérdezi tőlem: miféle kiállítás lesz? A tiéd, mondom rosszat sejtve.
– Mondd le, én ezt elfelejtettem, és nem érek rá.
– Miért, nincs készen az anyag?
– Nincs, és húsvétra megyek Kárpátaljára. Hétfő este jövök vissza.
– De hát ki van előre minden fizetve.
– Tarts valaki másnak kiállítást.
– Lacikám! Az ég szerelmére kérlek, kiment többszáz meghívó, a te neveddel, mindenki rád kíváncsi.

Sóhajtozott, kétségbe esetten kérdezte:
– Tényleg nem lehet elhalasztani?
– Nem – mondtam elszántan.
– Hívjál fel hétfő este, amikor megjövök.

Szerdára megfestette az anyagot…!

Egészen pontosan 20 festményt, nyolcat pedig leszedett otthon a falról, olyanokat, amelyeket nem akart eladni. Ezeket is odaadom, az ő fanyar humorával mondta, úgysem kell majd senkinek, hozd őket vissza. Nagyon becsületes volt, 2 napig nem aludt. Vittük a keretezőhöz a képeket. Folyt róluk a festék, meg se lehetett fogni. Adogatjuk át a festményeket a keretezőnek, az egyiken megakad Bubelényi Laci szeme.
– Ez nincs befejezve, akartam még ide festeni – mutatja nekem – egy fiatal nőt, amint kézen fog egy gyermeket. Nincs nálad ecset? – kérdi tőlem.
– Most akarsz még festeni? Nincs idő semmire. Holnap kiállítás.

Laci ettől dühös lett, körülnézett, lehajolt a földre, fölvett egy apró fadarabot, kézzel kicsitmegformálta, lekapart festéket onnét, ahol volt vastagon, és néhány másodperc alatt, egy-két mozdulattal már oda is rakta a két figurát, ahová mutatta. Na, de milyeneket… Az asszonyka fehér könnyű ruhában, romantikus kalappal, a kislány mellette – szinte élt az egész. Átfutott a gondolataimon, én bizony elkínlódtam volna ezzel jódarabig. Ő pedig egy mozdulattal…

Az a fajta ember volt, amihez hozzáért, arannyá változott a keze alatt. Azt még kijelentette, hogy ő a saját kiállítására biztosan nem megy el, ne ünnepelje őt senki, utálja a szereplést, és nem hallgatja, hogy milyen sületlenségeket mondanak majd róla a megnyitón. Tényleg így volt, nem jött el. De a festményei nagy sikert arattak, még versengtek is kié legyen. Alig maradt belőle néhány a kiállítás végére. Amikor megnézte a videofelvételt, láttam, hogy boldog, talán sajnálta is utólag, hogy nem jött el. De ő ilyen volt, mindig mindent a szíve diktált, no meg a hangulata. Igazi művész volt, még ha meg is tiltotta, hogy így szólítsák.

A következő 20 év barátságát meghatározta az ő sziporkázó, vibráló egyénisége. Annyi erő és pozitív energia áradt belőle, hogy mindig emelkedett lélekkel jöttem el a műterméből. Megesett olykor, hogy éppen nem mentek jól a dolgaim, csak átkompoztam hozzá a Duna túlsó partjára Dunafüredre, – akkor már ott lakott, – engedtem, hogy átjárjon a pozitív rezonancia – fürödtem az aurájában, teljesen feltöltődtem. Annyira könnyűnek és egyszerűnek látszott vele, a közelében tartózkodva minden, az egész élet, pénz, emberi kapcsolatok, minden. Az ő zseniális tehetségével minden nagyon könnyűnek és elérhetőnek tűnt.

Az ellentétek emberei is volt egyben. Óriási energiák feszítették, végtelen nyugtalanság és békés mosolygó munka a festőállvány előtt együtt jellemezték. Megesett, hogy napraforgóról álmodott, kipattant az ágyból az éjszaka közepén, ki egy napraforgó-mezőre, addig keresett a hajnali sötétben, amíg nem lelt olyat, amilyet álmodott. Futott velük a műterembe, és extázisban napokig napraforgókat festett.

Mindig hajnalban dolgozott, 4 körül már a műteremben füstölgött a cigaretta. „Ilyenkor a legjobbak a fények” – magyarázta. „Na de télen? Nincs semmilyen fény.” – gondoltam, de nem vitatkoztam. 9-kor tartotta az első szünetet, kiült a teraszra, kavargatta a kávéját, elégedetten vigyorgott felém: „Nézd, milyen képeket festettem neked, na menj be, nézd meg őket.” Hűűű…nagyon nagy hűűű volt általában a reakcióm. „Más emberek most kezdenek dolgozni az irodában, én meg már megkerestem a napi pénzemet.” – mondta nevetve.

A második házassága igazi boldogságot hozott életébe, végtelenül kedves, megértő és türelmes felesége tartotta benne az egyensúlyt – ne szaggathassák szét szélsőséges energiái. Igazi otthont teremtett Lacinak. Kislányuk született, Laci életének legboldogabb 15 éve következett.

Hatalmas formátumú ember volt.

Rengeteget tudnék róla anekdotázni, de befejezem. Csak egyet még: imádott építkezni. Sok ember belerokkan egy építkezésbe, ő meg imádta. Felépített vagy átépített egy házat, eladta, mert már új tervek villogtak képzeletében. Ő tervezte meg a legapróbb részletekig, a gerendák ívelésétől a burkolatok színéig és anyagáig, az ablakokból jövő fény útjáig, a bútorokat, a kertet is, mindent. Mondhatom, elképesztő ízléssel. 

Semmi hivalkodás, minden csupán emberi, praktikus és szép. Nem kellett lerajzolnia, mert belülről látta előre, mi mivel fog jól mutatni, hogyan fognak a részletek és az egész kinézni. Lelkesen magyarázta nekem a terveit, bevallom, én nem tudtam őt követni. Nicola Tesla a híres és zseniális feltaláló rendelkezett evvel a különös képességgel, hogy nem rajzolta le előre találmányainak terveit, hanem mindent gondolatban képzelt el, gondolatban próbálta is ki őket, aztán építette meg.

Bubelényi Laci is ilyen volt az építészet és a festészet területén. Előre látott mindent, nem kellett próbálgatnia a színeket, a felületeket, a teret, mi hogyan mutat majd, látta belül. Tűzéptelepről, barkácsáruházból nem kellett neki semmi, felkutatta az odaálmodott anyagok lelőhelyét, és alkudott. Sosem szórta pénzt. Ahhoz is volt tehetsége, hogy megtalálja a becsületes kivitelezőket, irányította őket. Szilárd meggyőződésem, hogy építészként is igazán magasra juthatott volna, de hát egy embernek csak egy élete van.

És ez az egy élet is véget ért sajnos 2018. március 28-án. Alattomos betegség vitte el. A százhalombattai ófalui temetőben nyugszik, karnyújtásnyira a 3.500 éves szkíta királysíroktól. Igazán méltó hely nagyságához. Domboldalban lévő sírjáról félkörben látszik a táj, … a magyar táj, amely őt oly sokszor megihlette. A százhalombattai erőmű 3 monumentális kéménye, már nem gyárkémények – átlényegültek hatalmas egyiptomi obeliszkek látványává, messziről-messziről mutatják, itt nyugszik a mester.

Ég áldjon, barátom! 

Sztojnó László tollából
2025. márciusában
Akvarius galéria