APÁRÓL

Szinte lehetetlen feladatnak érzem, hogy néhány oldalt írjak róla. Annyi mindent tudnék mesélni – ezernyi történet, egy könyvet is megtölthetnék a gondolataimmal. Mégis tudom, hogy egy ilyen jellegű megemlékezésnek van egy ésszerű határa. Mivel számos forrásban festői mivoltát ismerhetjük meg, ezek a mendemondák inkább Bubelényi László jellemére összpontosulnak.

Talán az első, ami eszembe jut róla, hogy sem átlagos ember, sem átlagos apa nem volt. Nem mintha lenne stabil viszonyítási alapom más apákról, de azt magabiztosan állíthatom, hogy ő más volt. Apában az volt a roppant érdekes, hogy sosem volt konkrét napirendje – nem lehetett tudni, mit hoz a holnap. Izgalmas volt, mint egy regény.

Egy nap például korán elment a piacra, meglátott két kispulykát, majd egyszerűen megvette őket, a család nagy meglepetésére. Egy másik, teljesen átlagos kedden élelmiszert vásárolni indult, de valahogy a százhalombattai Tesco helyett Pestig jutott, és egy hűtőszekrénnyel tért haza. Amikor megérkezett ezekről a rögtönzött kalandjairól, sosem lehetett tudni, hogy egy láda barackkal, egy kiskutyával vagy egy robogóval állít be. Egy idő után már semmin sem lepődtünk meg. A lényeg az volt, hogy mellette sosem unatkoztunk.

Apa belső biológiai órája azt diktálta, hogy ő bizony felkel hajnali 4-kor. Szüksége volt erre — egy kis idő, amikor zavartalanul alkothatott. Persze voltak olyan hajnalok is, amikor megitta a kávéját, majd úgy döntött, hogy nincs is kedve festeni. Ilyenkor vagy horgászni ment, vagy felautózott a Pilisbe gombászni. Máig hihetetlen számomra. Szerette a természetet, szerette látni a napfelkeltét, szerette nézni, ahogy egy lusta nyári reggelen felébred az erdő.

Mire mi felkeltünk, ő már otthon volt, pár vödör vargányával vagy néhány méretes süllővel. Ott ült a teraszon, cigarettázott, és elégedett mosollyal figyelte a reggeli forgatagot. Ő már elintézte, hogy „legyen mit ennünk”. Nem mintha nem lett volna mit ennünk, sosem a szükség vezérelte, hanem maga az élmény. Volt egy külön fagyasztónk, aminek az ajtaját sokszor már csak könyörgéssel lehetett rázárni a rengeteg földi jóra. Általában tele volt, és anyám kérlelte apámat, hogy kicsit vegyen vissza, mert már tényleg nincs hova rakni a dolgokat.

Apa mentségére szóljon, hogy mindig csak a legjobb fogásokat hozta haza. Süllőre, csukára és harcsára ment. Gyakran előfordult, hogy a kifogott pontyokat odaadta valamelyik horgásztársának, akinek aznap nem volt szerencséje. Előfordult az is, hogy hatalmas halakat dobott oda egy rókának, „neki is legyen szép napja”. Szerette az állatokat. A róka pedig, mintha megértette volna ezt a gesztust, gyakran visszatért hozzá. Üldögélt mellette a parton, csendben figyelte, ahogy apa a víztükörbe bámul, és várták együtt a következő kapást.

A napokban fogtam magam, és felkerestem apa volt kollégáit, telefonon vagy írásban. Mondanom sem kell, mennyire élveztem a beszélgetéseket és megemlékezéseket; egy kis időre úgy éreztem, visszarepültem a múltba. Természetesen hálás vagyok, hogy ennyi idő után is ilyen szeretettel és kedves szavakkal emlékeztek apámra, de van valami, amit muszáj kiemelnem. A legtöbben elsőként azt említették, milyen remek humora volt, és hogy azóta is emlegetik a vicceit. Ezek a szavak szinte simogatták a hiúságomat, és biztos vagyok benne, hogy apa ezeknek örült volna a legjobban.

Így is van, tényleg páratlan humora volt. Olyan beleéléssel és színészi játékkal adta elő a vicceit, hogy öröm volt hallgatni. Az egyik visszatérő kedvencének köze van a születésnapomhoz. December ötödikén születtem, és sokat hallottam, hogy a „Mikulás” hozott. Apa pedig egy alkalommal különösen rájátszott erre. Ünnepélyesen bejelentette nekem, hogy engem valóban a Mikulás hozott, de annyira sokat „magyaráztam” neki, hogy végül megunta, és inkább lepasszolt ötödikén. Volt annyi önreflexióm hatévesen, hogy belássam, valóban fenemód sokat beszélek, így éveken át meg voltam győződve róla, hogy engem tényleg a Mikulás hozott.

Egyszer aztán megkérdeztem apát, hogy mi a helyzet a nyári gyerekekkel – őket is a Mikulás hozta? A válasz persze rögtön érkezett: „Hát én azt honnan tudjam?” Teljesen jogos, gondoltam, és nem is firtattam tovább.

Az ilyen jellegű megnyilvánulásai bearanyozták a mindennapokat. Állandóan volt valami megjegyzése vagy poénja, amitől felvidult a hangulat. A jókedve ragadós volt; ha rossz kedvem volt, nem sokáig tudtam szomorkodni mellette. Az egyik legemlékezetesebb esetem erre az, amikor megtudtam, hogy orrmandulaműtétem lesz. Szörnyen megijedtem, rettegem az altatás gondolatától. Apa azonnal észrevette az aggodalmamat, és nevetve így szólt:

„Jaj, Szandra, hát az altatás a legjobb dolog a világon! Vannak emberek, akik fizetnének ezért. Ne viccelj már, ilyen butaság miatt szomorkodni!”

Egy pillanat alatt feldobta a kedvemet, és a félelmemet felváltotta az izgatott várakozás. Hiszen milyen menő dolog, hogy engem altatni fognak! Évek múlva anya mesélte, hogy apa valójában napokig csendben aggódott a műtét miatt, de én ebből semmit sem érzékeltem. Hát ilyen ember volt ő.

Úgy érzem, ennyi anekdotázás után kötelességem megemlíteni, hogy apa nemcsak viccelődésben volt jelen, hanem nevelt és tanított is. Különösen szeretett matematikát oktatni nekem – már hatévesen alig vártam, hogy együtt menjünk vásárolni, mert mindig azt játszottuk, hogy fejben összeadom a kosárban lévő áruk árát, majd a kasszánál bemondok egy hozzávetőleges összeget. Rengeteget mesélt az eladásról, az emberi kapcsolatokról, a természetről. Talán furcsa tudás, de neki köszönhetően pontosan tudom, melyik gomba ehető, és melyiket kell messziről elkerülni. Mindig őszinte volt, és két lábbal állt a földön – ezt az attitűdöt rám is átragasztotta.

A legjobb az volt benne, hogy már gyerekként is komolyan vette a véleményemet. Nemcsak meghallgatott, hanem adott is a szavamra, ha logikusan érveltem. Egyik alkalommal például, amikor hét évesen hatalmas Coca-Cola rajongó voltam, teljesen kiakadtam, hogy a grillezéshez csak zéró kólát vettek. Hol a cukor? Hol a lényeg?! Szenvedélyesen nyaggattam őket, hogy menjenek el „normális” kóláért.  Apa, szokásához híven, a teraszon ült egy cigarettával a kezében, és megkérdezte, miért nem jó nekem a zéró kóla. Nem adtam fel, és végül csak annyit mondtam: „Azért nem jó nekem a zéró kóla, amiért neked nem jó az alkoholmentes sör.” Na erre apa sem tudott mit mondani – nevetett egy jót, majd elmentünk „normális” kóláért.

Ő mutatta be nekem a teljesítményalapú bérezést is – amikor a zsebpénzemet a jegyeimhez megfelelő bónusszal egészítette ki. Néha teljesen ráparáztam a témazárókra, de ő mindig a maga laza módján kezelt mindent. „Szandra, ne hülyéskedj, te úgysem rontod el” – mondta egyszer egy matekdolgozat előtt. De mi van, ha mégis? „Akkor mi van?” Kapok egy karót. „És akkor? Semmi sincs, majd kijavítod.” Végül ötöst kaptam elújságoltam neki, mire a rá jellemző humorral csak annyit felelt: „Jól van, ügyes vagy, de kicsit unalmas már ez a sok ötös. Szólj, ha végre kapsz egy rosszabbat is.”

Hát ilyen volt ő. Vicces, önzetlen, tele szeretettel, humorral és életerővel. Mellette minden könnyed volt, minden vidám.  A jelenlétével betöltötte az egész teret, sziporkázott, amikor jó napja volt és ezt az energiát átadta mindenkinek körülötte. Végtelen türelmére elég csak annyit mondanom, hogy ő tanított meg biciklizni – és ez nem volt egy egyszerű projekt. Tanított, nevelt, erkölcsöt adott, az elveinek megfelelően élt és mindig hajtotta valami belső tettvágy. Egy örök fiatal ember volt.

Talán ezért sem akartam elhinni a temetéséig, hogy tényleg nincs többé. Abban reménykedtem, hogy a temetésen előugrik egy oszlop mögül, és bejelenti, hogy ő valójában csak aljas módon meg akart viccelni engem. Halála után pár nappal azt gondoltam, hogy na jól van fater, ha így viccelődsz velem, akkor minimum, hogy megveszed nekem a videójátékot, amit akartam. Aztán ahogy teltek a napok, már nem kellett semmi, nem is haragudtam rá – csak azt akartam, hogy jöjjön haza. Gyermeki butaság.

A temetés után már kezdtem megérteni, hogy apa nem viccel. Tényleg nem volt többé. Az otthonunk csendes lett, a mindennapok pedig valahogy sótlanok. A temetési tor közben kilógtam a kertbe, hogy egyedül legyek. Ahogy ott álltam, azon gondolkodtam, mennyire szürreális ez az egész. Aztán eszembe jutott valami, és elnevettem magam: apa végül soha nem tudta meg, hogy eltörtem a franciaágyukat.

A franciaágy története klasszikus Bubelényi eset. Kiskoromban, ilyen 6 éves korom körül imádtuk azt játszani, hogy apa rádob az ágyra. Miután puffantam az ágyon, rögvest futottam apához, hogy: „Na apu, még egyszer, esküszöm, hogy ma ez lesz az utolsó!” – A lényege az egésznek, hogy kialakult bennem az a szokás, hogy akárhányszor bemegyek a hálószobába, ugrok egy nagy hátast az ágyra. Ezt a szokásomat egészen 13 éves koromig tartottam meg, amikor bementem szüleim hálójába, töltőt kerestem, ugrottam egy nagyot az ágyra, majd egy kis fekvés után éreztem, hogy az ágy matraca a földdel lett egyenlő. Eltörtem a főgerendát. Mondanom sem kell, hogy mennyire megijedtem, hogy milyen fejmosást kapok a szüleimtől. Azon nyomban a régi tankönyveimet elkezdtem bepakolni az ágy alá, és a főgerenda mentén teljesen kitámasztottam az ágyat. Anyának muszáj volt aznap elmondani, mert tudtam, hogy ő kiporszívózik az ágy alatt, meg fogja látni. Na de apának? Gondoltam majd úgyis költözésnél fog rájönni, addigra már lesz munkám, és veszek nekik egy másikat.

Ahogy a kertben álltam, ezen mulattam. Apa olyan választékosan tudott nemtetszést kifejezni, hogy biztos kaptam volna egy monológot arról, hogy „Szandra, a fene vigye el, felnőtt ló vagy már, hát hova ugrálsz azon a szerencsétlen ágyon? Tíz évet kibírt, de nyilván pont te voltál a végzete. A műugrók nem keresnek annyit, mint amennyit egy darab ugrással sikerült eltörnöd.”

Na egy ilyesmit megspóroltam magamnak. Mondjuk apa az ilyen monológok közepénél már általában elnevette magát.

Az évek alatt apa hiányát lassacskán felváltották ezek a vidám történetek. Hihetetlen ember volt, olyan kisugárzása volt, olyan életereje és humora, hogy 7 év után is könnyesre nevetjük magunkat, ha róla beszélünk. Apa olyan ember volt, akinek a jelenléte kitörölhetetlen nyomot hagyott. Egy naplemente, egy pipacsos rét, egy jól elkészített étel – mind őt juttatja eszembe. Remélem tudja, hogy túl vagyok az összes vizsgámon, hogy anyát kárpótoltam egy rendes ággyal, hogy voltam ACDC koncerten, és valóban annyira fenomenálisak, mint ahogy kiskoromban elképzeltem őket, miközben üvöltött a zene a rádióban. Büszke vagyok rá, hogy nemcsak festőként alkotott, hanem apaként is kiválóan helytállt. Meg persze örülök, hogy apám lánya vagyok.

Bubelényi Alexandra
2025. március