BUBELÉNYI LÁSZLÓ ÉLETE

1953-ban született Ungváron, Kárpátalján. Művészi vénája már gyermekkora óta formálódott: nagyapja kandallókészítő és szobrász volt, ő maga pedig egy tanyán nőtt fel, nem messze a Kárpátoktól. Az erdők, patakok és rétek közelsége meghatározó szerepet játszott életében – gyermekkori emlékei között ott vannak az erdei séták, a gombászás, a patakparti horgászat, ahol még saját készítésű bottal próbált szerencsét. Mindig szeretett a szabadban lenni, és ez később festményeiben is visszaköszönt.

A kereskedelmi iskola elvégzése után a Kárpátaljai Képcsarnok ipar- és népművészeti üzletágának vezetője lett, amely a Szovjetunió Festőművészeti Szövetségéhez tartozott. Itt kezdett el komolyabban foglalkozni a festészettel, plakát- és grafikatervezéssel. Egyéni és csoportos kiállításokat szervezett ukrán művészek számára, két városi galériát is vezetett, miközben egyre mélyebb betekintést nyert a festészet világába. Megismerte a különböző technikákat, és felismerte, milyen színek, témák és stílusok vonzzák leginkább a közönséget. Az évek során egyre erősebben érlelődött benne a gondolat, hogy maga is ecsetet ragadjon. Ahogy ő maga fogalmazott:

„Hát, amennyi képet láttam, úgy voltam vele, hogy ez nekem is menne.”

Ezzel a gondolattal indult el festői pályája. Szenvedélye a természet volt, így festményei is ezt a világot örökítették meg. Nem csupán fiatalkorában, de egész életében szüksége volt a természet közelségére, ezt a kapcsolatot próbálta vászonra vinni. Mesterei között említette Márton Bélát és Bakonyi Zoltánt, akik nagy hatással voltak munkasságára.

Első önálló kiállítását 1983-ban rendezte Ungváron, majd több alkalommal is bemutatkozott Kijevben és Moszkvában. A Szovjetunió összeomlása után sok zsidó család hagyta el szülőföldjét, de szerettek volna magukkal vinni valamit, ami az otthonukra emlékezteti őket. Ekkor számos megrendelést kapott, hogy megfesse régi házaikat – a festmények így emlékként kísérték tulajdonosaikat az új hazájukba.

A rendszerváltás után családjával Magyarországra, Ceglédre költözött. 1990-től tagja lett a Magyarországi Képző- és Iparművészeti Egyesületnek. Első magyarországi kiállítását 1991-ben Losonci Miklós nyitotta meg a Városi Galériában. Ezt követően országszerte számos kiállítása volt – Pécstől Szentendréig, Győrtől Debrecenig, Budapesttől a Balaton-partig. Jelentős fővárosi kiállításai között szerepelt a Budapesti Hadtörténeti Múzeum (1995), a Budapest Bankcenter (1996) és a Westend bevásárlóközpont (2006).

2001-ben súlyos érrendszeri megbetegedéssel kellett szembenéznie, amely hónapokra megszakította alkotói munkásságát. Ebben az időszakban már második feleségével közösen várta lányuk érkezését, miközben otthonuk építése is befejezésre várt. Bár betegsége alatt is alkotott, a képeket nehezebben lehetett értékesíteni – a kereskedők és maga a művész is észrevette, hogy a festmények valahogy visszatükrözték akkori lelkiállapotát.

„Előfordul, hogy ideges vagyok, fáj a fogam, vagy bármi miatt rossz a kedvem. Hát akkor nem is érdemes nekilátnom festeni, azok a képek nehezen eladhatóak. Egyik képkereskedő barátom meg is szokta kérdezni: ‘Na, milyen volt a kedved, Bubu?’ A képekbe mindig beleadom azt, amit érzek, és ezt a vevők is érzik. Szóval, ha rossz a kedvem, inkább elmegyek túrázni vagy horgászni. A halaknak úgyis mindegy.”

2002-ben betegségéből felépülve új lendülettel tért vissza a festészethez. A hosszú kihagyás után a fájdalommentes alkotás hatalmas örömet jelentett számára. Inspirációját továbbra is a természetből merítette, olykor egész éjszakákon át dolgozott, hogy megörökítse az őt foglalkoztató látványokat és hangulatokat. Festményei Magyarország és Közép-Európa mellett eljutottak az Egyesült Államokba, Kanadába, Izraelbe, Kuvaitba, Franciaországba, Németországba, Belgiumba és Olaszországba is.

A folyamatos alkotás mellett mindig kritikusan tekintett saját munkáira, és minden festményben kereste a fejlődési lehetőséget. 2015 körül lassított a tempóján – egyre ritkábban festett, és ideje nagy részét családjával, valamint a természetben töltötte, ahol igazán otthon érezte magát.

Utolsó festményét 2018 februárjában készítette, címe: „Búcsúzik a fény”. Első pillantásra egyszerű tájkép, fák mögött lebukó nappal, ám az idő múlásával szimbolikája egyre beszédesebbé vált.

Az Akvarius Galéria vezetője, Sztojnó László így nyilatkozott róla:
„A táj természetes aznapi szépsége éppúgy múlandó, mint az emberi lét minden szépsége. Búcsúzik a Fény – valójában tőlünk, az emberiségtől, az Élettől búcsúzik a mester. A Nap utolsó bágyadt mosolya – a Mester arca.”

2018. március 28-án egy gyors lefolyású betegség váratlanul elragadta. Hatalmas és teljes életművet hagyott maga után. Ahogy temetésén elhangzott:

„Minden egyes művében egy apró darabot adott magából. Boldogan próbált festeni, hiszen az emberek házát egy olyan képnek kell díszítenie, amiből érződik, hogy Bubelényi László örömmel és odaadással adta át a vászonnak azt a szépséget, amit ő a természetben látott.”

A művész ecsetei már rég kiszáradtak, a telefonja nem csörög többé megrendelések miatt. De valahol, egy falon, talán egy elhagyatott Duna-part, egy virágos rét vagy egy háborgó tenger képe idézi vissza az emlékeket. Ha így van, akkor Bubelényi László elérte a célját, hiszen végül is erről szól a művészet.